Hát, eltelt az ünnepi hétvége. Tanulságos volt mindenkinek, főleg Kócosnak. Megtudta, hogy a macskafarok, főleg amelyiknek a végén macska is van, nem rágható, mert a gazdája hevesen ellenzi. Szerencsére Tökmag beérte szóbeli ellenkezéssel és nem erősítette meg aláírással kutyabőrre :)

Azt is megtapasztaltuk, hogy a veteményeskert tiltott zóna. Mi több! Határozottan demarkációs vonalas téma. Persze azért megugattuk a macskát, aki szemrebbenés nélkül áthatolt a határon :) Elmagyaráztam, hogy nekik alkati jogon jár a szabadság és hogy nem szép dolog utálni a filigrán karcsúakat.

Valamint a legnagyobb vívmány: a vándorpokróc!

Szombat reggel, miközben ettek, kiraktam az alvós plédjeiket a napra, hadd szellőzzön. Természetesen a földre, hogy rá tudjanak feküdni. Másnap már Kócos úgy evett, hogy szaladgált a tál és pléd között, hogy ne vigyem ki. Természetesen én nyertem, mert jóval nagyobb vagyok :) Hétfőn reggel azonban engedtem, mert már-már enni sem akart, hanem berámolt a plédre és ott kajált. Nem jó, ha szétszórva kutyahami hegyek vannak, tehát engedtem...

Ezzel szemben az első teraszról a Csibész plédje hátrajött és ledobódott a konyhaajtóba. Azt vittem ki a veteményeskert kerítése mellé, hogy az előző napi nyüszít-trappol-sír körforgás némileg szűnjön. És tényleg! Abbamaradt. Ellenben hatalmasat aludtak a pléden a napon és körbeszaglászott a kicsi is mindent ott hátul. Még hegyet is mászott (amit egy farakás hivatott megtestesíteni)!

Az egyetlen apróság, amivel az agyunkra megy, az az örökös rágás. Mindent rágcsál. Sajnos ruhát, papucsot, zoknit a lábamon, mindent... Úgyhogy most erről próbálom leszoktatni, meg a felugrándozásról. Utóbbi már egész jól megy, előbbi azonban sajnos még nem.

Eltelt újabb három nap. Teljes az egyetértés a két kutya között. Együtt vannak ott mindenhol, tehát láb alatt is. Csibészre nem könnyű rálépni, de Kócosra igen könnyű. Velem még jól jár, Sanya lába fölött viszont van vagy 115 kiló, ami kissé még nehéz neki :)

Az evés már egész jól megy, napi kettőre szokunk át a négy nap alatt. Már Csibész is megszokta, hogy akkor eszik, amikor leteszem elé, mert utána nem lesz mit.

Bevásároltunk a kutyáknak-macskáknak kaját, meg a kicsinek pár dolgot. Az egyik köztük egy nyakörv, ami piros. "Merthogy lány"- mondta Sanya, én meg kapartam lefelé a sminkemet. Ennek örömére kapott rághatós bigyót, amit csont alakú, valami fogtisztító anyagot old ki a kutyanyál belőle és konkrétan rózsaszín. Merthogy lány.

A kedvenc játéka mostanában az, hogy a papucsom pántját harapdálja. Rajtamlétben, természetesen. Meg a nacimat. Meg mindent, amit lehet. Igyekszem leszoktatni róla, mert egy idő után nem lesz mókás.

A macskák viszont kifejezetten viszolyognak szegénykémtől. Merthogy kiszámíthatatlanul futkos, mozog, rágcsál. Szerintem attól fél a Mica és a Tökmag, hogy előbb-utóbb az ő farokvégüket is megrágcsálja. Erre egyébként van esélyük, mert a Csibész farka végét is rágta unalmában. A bamba meg hagyta :) Az ablakból néztem őket és enyhe röhögőgörcsöm lett.

Ma nagy trauma ért. Kiderült az állatorvosnál, hogy Kócos annyira kan, hogy semennyire! Szuka a kis tündérem! Még szerencse, hogy nem Bercinek kereszteltem szegényt :-)

Természetesen ettől nem szeretem kevésbé. Attól mondjuk egy picit, hogy mielőtt elindultunk, behabzsizott egy csomó kutyahamit és a kocsiban konkrétan lerókázta a kutyáskabátkámat. De annyira nem volt vészes, túlélhető volt. Pedig odafelé még nagyon szépen bírta a kiképzést, visszafelé történt a malőr.

Nem fél viszont az autóba, totál nyugodtan heverészett az ölemben és nézelődött kifelé az ablakon. Szundizott is.

Rájöttem, mivel lehet korlátlan ideig lekötni a figyelmét. Huzakodás! Nagyon szeret bármivel huzakodni, a Tesco előtt ez kiderült. Kínomban egy ágacskával próbáltam, hogy ne lógjon el, de ne kelljen a kocsiban rostokolnia. Tök bevált. Kicsit levezette az energiákat, mert utána volt a szundizás hazafelé.

Csibész ma egyedül volt délután, de nem ez volt neki a furi. Hanem az, hogy Kócos nem volt itthon. Amikor beálltunk az autóval, akkor jött az én oldalamra. Már majdnem büszke voltam, hogy hogy hiányzom neki! Aha, majdnem... Kócos kiugrott az ölemből és már mentek is elfelé. De nem baj, örülök, hogy vigyáz rá és szereti :-)

A vacsi már hiszti nélkül lement, azaz Kócos nem hisztizett a nagyoknak való kajáért. Nyugodtan megkajáltak, azóta csend van. Már amennyire házőrzés közben ez kivitelezhető, hiszen meg kell ugatni mindenkit szorgalmasan. Gyakorolnak :-)

Tegnap:

Túl vagyunk az első  napon. Túlélte Kócos is, hogy tegnap dolgozni mentünk és nem volt itthon egész délelőtt senki.

Úgy tűnik, éhen sem haltak, bár mielőtt a kaját adtam, eljátszották az 'egy éve nem ettem, éhenveszek' műsorszámot. Ebben a két macskám is társult, hogy nagyobb legyen az alakítás :)

Evés után játszottunk, és elkezdtem finoman tanítani Kócost a nevére, és arra, hogy hívásra jöjjön is oda. Ekkor jött az első gondom. A "gyere" szóra jött egy kicsi és jött a nagy is :( Sanya (ő a párom, majd még esik róla szó) próbált játszani Csibésszel, de ő amint megsejtette a jutalomfalat esélyét, már jött is hozzám. Így kialakult a hétvégi program: meg kell tanítanunk őket arra, hogy megkülönböztessék egymás nevét a sajátjuktól. Mókás lesz :) Csak jutifalat utánpótlásról kell gondoskodnom, mert vészesen fogyóban :)

Este Sanya etetett. Aztán kénytelen voltam én is kimenni, mert Kócos hiányolt. Nem szeretném hozzáedzeni, hogy mindig ugrok, de ha egyszer keservesen sír, mit tehetek? Nem hagyhatom magára szegényt, ugye?

Ma:

Nem mentem dolgozni, nem kellett korán kelni. Ámde a kutyák éheztek. Úgyhogy kimentem etetni reggel 5-kor. Jogos a reklamáció, hiszen általában ezt négykor követem el. Eddig kint volt a kaja, de most a kicsi miatt ez nem lehetség. (Megeszi a Csibész elől a hamit, aztán majd háború lesz az utolsó falatért! Szó sem lehet róla!)

Most elindulunk a városba. Újra egyedül maradnak délelőttre.

Amikor délután hazaugrottunk etetni, semmi baj nem volt. Egész addig, míg ki nem derült, hogy újra távozunk. Elmentünk nagybevásárolni. Hazaértünkkor már nem volt nagyon probléma, úgy tűnik, Kócos is boldogul már nélkülem az ennivalóval. Persze, előtte simiztette magát sokáig, mondván, pótoljam be az egész napit egyszerre. Megtettem.

Gondolkozom, hogy megkérdezek hozzáértőbbet, lesz-e baja a kicsinek, ha felnőtt tápot kap. Ugyanis felváltva próbálja enni a sajátját és Csibészét. De azért szerintem ő még elég junior ahhoz.

Balhé is volt. Csibészem sajátos étkezési szokása szerint a tál kizárólag tárolásra alkalmas. Ki kell venni belőle egy pofányi kaját, azt fél méterrel odébb leszórni a földre, sajátomnak nyilvánítani, majd onnan szépen felcsipegetni. Kócos a rossz kupacot választotta, beleevett a már kivett kajába. Olyan morgott rá a nagyobb, hogy még én is majdnem elsírtam magam! Szegény beiszkolt a helyére és nagyon keservesen sírt néhány percig. Annyira szerettem volna megdajkálni, de nem tettem! Hagyni kell őket, ez az első szabály, amit megtanultam.

Csibész az én tüneményes, szeretnivaló kiskutyám. Kb 7-8 éves, két éve a miénk. Miután kiengedtük igen kicsike, ketreces élőhelyéről és rendesen etetni kezdtük, határozottan szép is lett. Kissé neveletlen és igen keveset tud kutyamivoltáról, de igyekszem ezen változtatni. Nagyon szeret minden embert. Na jó, egy-két kivétel akad, de ők az elhanyagolható kisebbség.

Tegnap előtt nagy meglepetés érte. Hoztunk neki egy társat.

Kócos 10 hetes, és mint minden kiskutya: tündérien aranyos. Izgága, örökmozgó és nagyon ragaszkodó már most.